2006. II. 15-16. Dallas - London - Budapest

Igen hosszú napnak néztem elébe. Lecuccoltam a kocsiba, majd megpróbáltam kicsekkolni. Nem volt egyszerű. Szerettem volna ugyanis Marriott Rewards pontokat is gyűjteni, ha már ennyi ideig ott voltam. Azt gondoltuk, hogy átutaltatjuk a pontokat a Lufthansa kártyára. Ezzel egy gond volt, nem volt meg a kártyaszámom, mert itthon hagytam. Megpróbáltam tehát telefonon megtudakolni. Nem adták ki. Írtam faxot, elküldtük. A portás csaj betelefonált, neki elmondták a kártyaszámom. Ezután felhívta a Marriott Rewards számot, ahol kiderült, hogy a Residence Inn-nél szerzett pontokat nem lehet Lufthansára utaltatni, szóval végül abban maradtunk, hogy csináltatok külön Marriott kártyát is. Mivel haza British Airways-zel jöttem, arra is akartam kártyát csinálni, de úgy tűnik, erre a kategóriára nem jár. Végül rákérdeztem a csomagokra, mint kiderült, az egyik megjött, szóval behajítottam a táskámba. A másikat, mint később kiderült, el sem küldték, visszautalták pénzt. Kár volt ennyit szenvedni vele. :(

Jó sok idő elment a portán (a csaj végig barátságos, kedves és segítőkész volt, hol látni ilyet itthon?), szóval a Fort Worth-i arborétum látogatásáról lemondtam, de a pénznyomda még simán belefért. Szóval bepötyögtem a címet, és elautókáztam a város külterületén található helyszínre. Először a hivatalos bejáratnál próbálkoztam, ahonnan továbbirányítottak a látogatóknak fenntartott parkolóba. Hatalmas szerencsém volt, kifogtam egy kb. 80 fős 6-10 éves kölykökből álló keresztény iskolát. Gondolom, mindenki el tudja képzelni...

A látogatás ingyenes, de csak munkaidőben lehetséges, persze komoly biztonsági intézkedések vannak itt is. Fémdetektoron kellett áthaladni, majd busszal vittek be minket a kiállítás kiindulópontjára. Amíg az egyik csoportot végigvezették, megnéztünk egy rövid filmet a pénzgyártásról. Nagyon érdekes volt. Két helyen nyomnak Dollárt, Washingtonban és Fort Worth-ben. Utóbbi esetben kis FW kerül a bankjegyekre. Bár nekem nem tűnt fel, szinte évente változtatják a papírpénzek kinézetét, az újak pl. már színesek! Ilyet egy darabot nem láttam. Amíg sorrakerültünk, körülnéztem a kiállításon, ahol a gyártásról és a bankjegyekről mutattak be sok érdekeset. Pl. hogy létezett $100.000-os bankjegy is, amit leginkább bankok között használtak. Azt hiszem, most már az $1000-os a legnagyobb. A $2-os pl. nagyon ritka, de létezik. Írtak a papírpénz visszaváltásáról, ha megvan legalább 51%, akkor beváltják újra. Voltak vicces történetek szétrohadt/tehén gyomrában maradt, stb. pénzekről, amiket beváltottak.

Aztán sorrakerültünk, és rengeteg visongó kölyök társaságában végigvezettek minket egy üvegfolyosón, ami a gyárban dolgozók feje fölött haladt. Nagyon jó lehet úgy dolgozni, hogy közben fentről bámulnak... Bár felelősségteljes munkáról van szó, iszonyatosan unalmas lehet. Ráadásul biztos nagyon komolyak az előírások. Pl. minden melósnak átlátszó műanyag táskája volt, abban vitték be a cuccaikat. Hegyekben álltak a millió dollárok, pakolták a nagy papírhalmokat. Volt, aki kis kötegeket csekkolt, hogy minden rendben van-e. Érdekes volt. Még a gépsorok végén is amerikai zászlók lógtak...

A látogatás után megrohamoztuk a shop-ot. Szó szerint. A kölykök elárasztották a boltot, és minden szart meg akartak venni. Nagy nehezen eljutottam a kasszáig, és beszereztem egy ívet 4 db. egydollárossal, és egy Lone Star Dollar-t. Utóbbi lényege, hogy a pénzek sorozatszáma után szerepel egy betű is. Ha az adott sorozatot hibásnak találják, a betű helyett egy csillagot nyomtatnak, ez jelenti azt, hogy a pénz érvénytelen.

A sikeres látogatás után elindultam a reptérre. Leadtam az autót, majd valahogy magamra aggattam az összes cuccomat, magam után húztam két kézben a két bőröndöt, “felpattantam” a kisbuszra, ami elvitt a szükséges terminálhoz. A csomagfeladás viszonylag simán ment, a nagyobbik bőröndre akasztottak egy “vigyázat, kurva nehéz!” cetlit, de nem szóltak semmit. Hogy felszállásig mit csináltam, arra már nem igazán emlékszem, leginkább TV-t néztem, meg csináltam egy képet a gépünkről. Szép nagy Boeing 777-es, ha jól emlékszem:



Ablak mellé kértem és kaptam a helyem, mellettem senki, előttem meg nem működött a mindenkinek személyesen járó kis TV, szóval hamarosan arrébb ültek, szóval helyem az volt elég. Volt egy rakás csatorna különféle filmekkel, meg is néztem a Weddig Crashers-t, ami elég vicces volt, meg valami másik izgis thriller-t, ami nem volt annyira nagy szám. Felszálláskor nagyon szép volt a kilátás Dallas központjára, de mire észbekaptam, hogy fotózni kéne, már otthagytuk. Továbbá láttam a levegőből Bangor-t, ami a Stephen King olvasóknak mond valamit. Mivel ez esti járat volt, nem adtak túl sok kaját, többnyire aludni kellett volna. Ez nem igazán ment, mivel nekem még nappal volt. Persze hamarosan besötétedett, mert a Föld forgásával azonos irányba haladtunk.

Időben érkeztünk meg London Gatwick repterére. Ez egy elég kis reptér, csak északi és déli terminálja van. Bruttó 6 órám volt leszállástól felszállásig. Nem hagyhattam ki a lehetőséget, mindenképp meg akartam látogatni a várost. Mivel nem volt még meg az indulási kapu és talán az ülőhelyem sem, próbáltam automatánál itt is becsekkolni. Nem ment. Mint megtudtam, nem kell kétszer. Ha már szóbaelegyedtem a reptéri nénivel, mondtam, hogy mennék be a városba, azért kéne a gate szám. Na, erre kicsit megrettent, hogy úristen, el akarom hagyni a repteret? Mint kiderült, ez biztonsági szempontból problémás, mert a csomagjaim az egyik gépen lesznek felügyelet nélkül, meg mi lesz, ha lekésem a gépem. Mekkora faszság. Mindegy, végül rendesek voltak, kihúzták a cuccom a számítógépes nyilvántartásból, de rajtahagyták a gépen. Na, ez az igazán nagy security probléma, de mindegy. Így már csak a hátizsákom, laptop-táskám, és az üres túrazsákom maradt. Gondoltam, bekúrom egy csomagmegőrzőbe valahol, aztán kész. Na, ez nem olyan, mint a Keleti, nincs rendes csomagmegőrző, valamelyik boltban ott lehetett hagyni a cuccot már nem emlékszem hány fontért, mindenestre nagyon drága lett volna. Persze itt is átvizsgálják, mielőtt otthagyom, fő a biztonság. Magamra aggattam tehát mindent, és elindultam a vasút-jelzéseket követve. A jegyemet már a reptérre belépéskor az első terminálnál megvettem, ezért sem akartam hagyni meggyőzni magam, hogy várjam meg a reptéren a repülőmet. Két vonat van, az express, ami egyből a Victoria Station-ön dob ki, vagy a sima. Mivel az express pofátlanul drága lett volna egy pár órás városnézésre, a másikat választottam. Az észak-déli terminálok között ingázó vonattal átmentem a vasútmegállóba, majd vártam. Az expressz persze pont ment, de arra nem hagytak felszállni. A másikra várni kellett kb. 20 percet, a menetidő is sokkal hosszabb volt, így jó másfél órával a megbeszélt után érkeztem a vasútállomásra. A vonatok persze tök igényesek, mondjuk ez inkább HÉV jellegű járat. Percre pontosan közlekedik, és eléggé tele volt így reggel 8-9 felé. Nagyon friss voltam, ez a hátránya a délutáni indulásnak. Kb. 24 órája lehettem már fenn.

A Victoria-n idegenvezetőm, Anna várt. Mivel egy rakás magyar ismerős lóg Londonban, nem volt nehéz találni valakit, aki eligazít ebben a fura városban, ahol minden fordítva van. Anna már kinn van egy ideje, így remek idegenvezetőnek bizonyult. Elsőként elirányítottunk egy eltévedt magyart, majd meglátogattuk Somit az állomás egyik kocsmájában, ahol dolgozott. A metrók valamilyen balhé miatt le voltak zárva, a rendőrség készültségben volt. Buszozni drága lett volna, szóval gyalog teljesítettük a “London 2 órában” kirándulást. Remek volt! Mindent láttam, amit az angoltankönyvekben tanultam. Big Ben, Temze, az óriáskerék, meg a paloták meg terek, amik híresek, de a franc se jegyzi meg a nevüket. A királynő palotája az őrökkel, piros telefonfülkék, stb. Magamba szívtam a London-életérzést. Nos, itt szívesen eltöltenék több időt is. Fényképet nem csináltam, úgyis látott már ezekről a helyekről képeket mindenki. Szerencsénkre az eleinte nagyon fos idő is jobbra fordult, az egyik kis parkban már napsütésben sétálgattunk, megcsodáltam a pelikánokat, és a mókusokat, akik a New York-iaknál sokkal bátrabbak, simán rámásznak az ember lábára és kaját kunyiznak. :)

Ezek az angolok egyébként teljesen hülyék, mindent fordítva csinálnak, ellenkező irányba járnak az autók, a mozgólépcsők. Mindenhol fel van festve a Look lef/right, de persze nem bírtam követni.

A körséta végén visszaértünk az állomásra, kibogarásztuk a bonyolult menetrendből, hogy mire kéne felszállnom, majd elbúcsúztam túravezetőmtől. A vonaton már erősen kókadoztam, de azért visszafele is megcsodáltam a londoni külvárost. Leszállás, vonat vissza a terminálomra, megtaláltam ugyanazt a nénit, aki elintézte a csomagjaim visszaregisztrálását, majd átmentem a vizsgálaton, ami már sokkal komolytalanabb volt, mint Amerikában.

Elég béna kis reptér ez, messze azoktól a modern helyektől, ahol eddig várakoztam. Ezzel igazából nem is lenne gond, az viszont nagyon gáz, hogy a felszállás előtt 3/4 órával még nem volt meg a gate szám, ezért az összes cuccommal ott álltam a tér közepén a kijelzőt bambulva, kb. 30 órája ébren. Külön vicces volt, hogy a jegyemen szerepelt, hogy X perccel a felszállás előtt már ott kell lenni a kapunál, plusz a kis táblán, hogy kb. negyed óra bármelyikig elsétálni. Aztán végre meglett, hogy hova kell menni, odasétáltam, becsekkoltam, majd leroskadtam egy székre. Néztem az embereket, tippeltem, hogy ki lehet magyar, szinte mindenki angol volt, ez egy BA gépnél nem is meglepő. Pár perc múlva fel is szálltunk a 737-esre, ami igazi régi kis gép, elég lepukkant volt. Itt végre bírtam kicsit aludni, kaptam remek vegan kaját, amúgy csak vegetáltam. (Micsoda szójáték!) Rövid út volt, hamarosan Budapest felé értünk, és a szép napsütésből a felhők közé ereszkedtünk. Tudtam, hogy nincs túl jó idő otthon, a felhő csak nem akart fogyni. Érezhetően lassan ment a leszállás. Amikor végre kibukkant a táj, már kb. 100-150 méter magasan voltunk. Igazi ködös sötét havas reptér képe fogadott. Jó rég nem láttam már ilyet. Hazaérkeztem. :)

Szerencsére meglettek a csomagjaim is, és amikor egy nagyobb csoport vágott át a zöldfolyosón, csatlakoztam hozzájuk, így az iPod-omat vámmentesen csempésztem be az országba.

Rendeltem taxit, a sofőr barátságos volt, elmesélte, mi történt az elmúlt 5 hétben. Délutánra haza is értem...