2006. I. 5. Budapest - Frankfurt - Dallas

Megpróbálom mindenki számára érdekesen összefoglalni az első nap történéseit. 5-én, csütörtök reggel 4:00-kor keltem (hazai idő szerint). Megint majdnem sikerült az egész családot felébresztenem az előző csodatelefonommal, ami meglepő módon még teljesen kikapcsolva is ébreszt...

Pár perc késéssel ki is jutottam a taxihoz, már várt rám. Ferihegy 2-re időben beértünk. Mindenhol igyekeztem a tömeget követni, ez mindig segített. Először is megtaláltam a csomagfóliázó bácsit, 1500 Ft-ot megért, hogy ne pakolja ki senki a bőröndömet, ráadásul be is biztosították. Feladtam a nagy pakkot, kaptam kártyát a járathoz, majd mentem tovább a nép után. A biztonsági vizsgálat nem volt túl komoly, kézipoggyász át a scanneren, én a kapun, aztán ennyi. Nem volt sok idő a frankfurti járat indulásáig, hamarosan beszálltunk.

Igazi tömegjárat volt, szűkös helyekkel, rengeteg emberrel. Az ablak mellé kértem helyet, így láttam néhány város éjszakai képét. A kb. másfél órás út nagyon gyorsan elszállt (haha), közben szendvics volt a kaja, kár, hogy a sajtos és a sonkás egybe volt csomagolva, így a felét ki kellett dobni. A repülésben a legizgalmasabb a leszállás, jól lehetett látni Frankfurtot, majd mint ahogy azt a stewardess bemondta, szépen, simán, időben landoltunk.

A németek már komolyabban csekkoltak, egy kis busz vitt minket arra a helyre, ahol kézi detektorral ellenőriztek, motoztak meg mindenkit. Rólam még a cipőt is levették és a beizzadt büdös lábamat fogdosták. :)

Pár újabb kapu átlépése után a Dallasba tartó Lufthansa gép várójában találtam magam. Itt volt időm szórakozni, szóval egyből WLAN-t kerestem. Furcsa módon szinte semmit nem találtam. Egy T-Valami kapcsolat felvillant egy pillanatra, meg valaki másnak a WLAN-ját láttam, de ezen kívül használható jelet csak egyet kaptam, azt is nagyon gyengén. Mászkáltam jobbra-balra, meglepő módon minél inkább távolodtam a reptér közepétől, annál erősebb lett a jel. Mint kiderült, ez a jel már a repülőről érkezett. A világon először a Lufthansa gépeiről lehet repülés közben is netezni. A földről fellövik a forgalmat egy műholdra, azt veszi a gép, majd az utastérben szórja WLAN-on keresztül.

A beszállást zónák szerint lehetett végezni, én az egyesben voltam, szóval gyorsan sorrakerültem. A másik gép ehhez képest kis kolibri volt, egy nagy dögbe szálltunk be, amiben 3 oszlopban ültek a népek. Egy ilyen útra azért már nagyobb volt a komfort-fokozat még az economy-class-on is, kaptunk párnát, pokrócot, fülhallgatót, nagyobb volt a szék, és elvileg mindenhonnan látható TV-képernyőkkel is felszerelték az utasteret. Jó sok stewardess segédkezett, de szükség is volt rájuk az elvileg 10 óra 10 perces úton. A valós idő ennél több volt, mert ez csak a nettó repülést tartalmazta. Szerencsére egy értelmes amerikai gyerek ült mellém, akivel pár mondatot váltottunk is néha. Elég vegyes volt már a Frankfurtba tartó gépen is a közönség, az összes létező bőrszín, sokféle nemzetiség, kisgyerekektől az öreg járni nem tudó nyanyákig volt mindenféle nép.

Egy ilyen hosszú úton azért elláttak minket rendesen kajával, ezeket kaptam:
- az elején welcome rágcsa (szezámmagos kishalacska)
- ebéd: full vegan menüt kaptam, amennyire láttam, volt vegan, vegetáriánus, laktózmentes és kétféle normál kaja. Nem rossz. :) Nem túl nagy adagok, de változatosak. Meleg sült tésztás akármi, kis saláta számomra ismeretlen anyagokból, zsömle, margarin, valami kenőcs, aminek tisztára májkrém íze volt, málnás puding.
- Milka csoki uzsira
- vacsora: mennyiségre majdnem mint a fenti, talán egy fogással volt kevesebb. Ez is finom vegan cucc volt.
Inni ittam amennyit bírtam, többnyire vizet, de azért egy sör is belefért, ráadásul valami jobb német márkájú.

Elsőszámú időelcseszés természetesen a net kipróbálása volt, 10 dollárért (remélem annyit vontak le) egy órán keresztül híreszteltem mindenhol a neten, hogy épp egy repülőgépről írok. Mindig megcsodálom a modern technikát... Bár a repülés nem annyira új dolog, nekem még ez is elég nagy csodának tűnik.

A kijelzőn a legfontosabb infók (menekülési útvonal, stb.) után egy térképen mutatták, merre járunk, plusz a legfontosabb adatokat. Általában 900 km/h körüli sebességgel haladtunk 11.000 m körüli magasságon, odakinn -50 fok körül járt az idő. Valamiért egy nagy kunkorral jöttünk Dallas-ba, északról. Az út nagy részén csak a felhőket lehetett látni, ezért nagyon örültem, amikor végre kibukkant az óceán, és tükröződött rajta a napfény:


Aztán elhaladtunk Grönland felett, és láttam szép jégtáblákat, jeges hegycsúcsokat:


Kanada felől haladtunk délre, Texas fölött végre elhagytuk a felhőket, és megcsodálhattam pár igen érdekes alakú amerikai folyót. Útközben két filmet vetítettek, az első valami gagyiság volt, amit nem is néztem, mert az elején még neteztem, a második a Charlie és a csokigyár, amit nemrég láttam, de most megnéztem újra, mert szerintem nagyon jó film. Az idő többi részében zenét hallgattam, vagy Magyar Turista magazint olvasgattam.

A dallasi leszállás egy okból volt gáz, a jobb fülem nem igazán bírta a szintkülönbséget, egyre jobban fájt. Még most sem tökéletes... Azért szerencsére földetértünk, bár nekem nem tűnt teljesen magabiztosnak a pilóta-csapat. Megérkeztem tehát a “szabad világba”. A repülőn kitöltöttem a szükséges adóbevallást és még valami másik papírt. Viszonylag könnyedén átjutottam a következő ellenőrzéseken. Azt azért elég durvának tartom, hogy minden érkezőtől két ujjlenyomatot vesznek, és le is fényképezik. Mintha valami bűnöző lennék. Meglett a csomagom, szóval lejutottam a hatalmas reptér alsó szintjére, és megtudakoltam, hogy merre van a Hertz. Meglepő választ kaptam, buszra kell szállni, ami külön a rent a car célokra épített helyhez visz. Nem kellett sokat várni, hogy a busszal eljussak a szükséges épülethez. Itt simán megkaptam az előre bérelt autómat, egy alsó-közép kategóriás kocsit. A parkolóban sétálva csak bámultam a hatalmas nagy járgányokat, majd amikor a saját sorszámomhoz értem, kicsit tátva maradt a szám. Egy gyönyörű Ford Taurus-t kaptam, ami végülis tényleg az egyik legkisebb autó volt az egész járműparkban.

Az egész úton a legnehezebb feladatnak az ülés előretolása bizonyult. Nyomkodtam mindent mindenfelé, állítottam ide-oda, de az ülést előrébbhúzni nem bírtam. Jó fél órás pöcsölés után szégyenszemre visszamentem a papírokat kiadó sráchoz, hogy mondja már el, hogy hogy is kell. Amikor ez megvolt, már csak a navigációs rendszernek kellett megadni a célállomást, D-be rakni az automata váltót, és elindulni.

Az ülés beállítása mellett persze a másik legizgalmasabb rész a szállodába vezető út volt. Egy számomra teljesen ismeretlen országban ismeretlen autót vezetni nem egyszerű dolog. Főleg az USA-ban, ahol tényleg hatalmas dögökkel jár mindenki. Meglepően türelmesek voltak egyébként velem az emberek, amikor bénáztam kicsit. A navigációs készülék szoftverén még lenne mit javítani, volt, hogy nem szólt, hogy kanyarodni kell, volt, hogy olyan kanyart mondott, amin záróvonal volt (átmentem), de a legnagyobb baj az, hogy ha egy főútról balra kell kanyarodni, akkor nem azt mondja, hogy jobbra letérek róla, majd fölötte át, hanem azt, hogy balra, amerre persze nem lehetett menni. Na mindegy, szépen lassan pár útvonalmódosítással eljutottam a szállásomra. Ekkor már kb. 19 órája úton voltam. Leparkoltam a járgányt, és csináltam róla egy képet a szállásommal:


Becsekkoltam a pultos kislánynál, majd megkerestem a kis rezidenciámat, ami az első emeleten található az egyik épületben. Elég szép kis hely, most csináltam róla két fotót:



Végülis egy teljes kis lakásról van szó nappalival, hálószobával, konyhával, fürdőszobával. Van minden, ami kell, mosogatógép, vasaló, stb.

A különböző információs papírokból kiderült, hogy van complimentary reggeli és vacsora. Már elég éhes voltam, de nem igazán tudtam, mit jelent az adott szó, szóval azt kellett kitalálnom, hogy induljak-e el közértet keresni, vagy menjek le vacsizni. Még jó 3/4 óra volt a vacsoraidőből, szóval sürgősen meg kellett tudnom, hogy mit jelent a complimentary. Bekapcsoltam tehát a laptopom, amiben már nagyon kevés kakaó volt, mert a repgépen lemerítettem, szóval megpróbáltam bedugni. Az otthonról hozott átalakítónak csak egy baja volt, a sima otthoni dugó nem ment bele. Nekiálltam tehát a bicskával, és sürgősen javítottam a helyzeten. A gépet rádugtam az ingyenes netre, ami jár a szobához, és megtudtam, hogy ez a kaja valóban jár. Lementem tehát enni mindenféle érdekes amerikai junk-foodot vacsorára, közben belenéztem a CNN-be, majd a végén ittam egy sört.

Így most már kicsit nyugodtabban vágok neki a holnapi napnak. Most este fél 9 van, otthoni idő szerint hajnali fél 4. Majdnem 24 órája vagyok fenn, szóval szerintem nem lesz gond a reggelig alvással.