2007. I. 12. Beijing és környéke

Ma reggel sikerült felkelnem időben, bár nem volt egyszerű. Reggelire rendesen bezabáltam, aztán lementem a portára megtudni, hogy jutok el a Ming sírokhoz. Valami vezetett túrát javasoltak, de azt már csak másnap értem volna el, jó drága lett volna, és amúgy se volt semmi kedvem másokkal együtt megnézni bármit is. Taxit akartam hívni, aminek az lett a vége, hogy valami saját Marriott taxis vitt el nagy fekete autóval, ebből következően az ára is a szállodához volt igazítva. Kb. 100 km-t tettünk meg, és annyit fizettem, mint a múltkor a 250-ért. Szóval rohadt sokat. Na mindegy.

A Ming egy dinasztia volt, amiben volt egy pár uralkodó, és a legtöbbet a Pekingtől északra, kb. 50 km-re található hegyek tövébe ásták el külön nagy sírokba, amiket épületek, falak vettek körül. Az 50-es években ezeket elkezdték feltárni és megnyitni. Az egész bejáratánál vannak kapuk meg egy út, a két szélén kőállatokkal, de oda nem vitt be a taxis, elmentünk mellette valamiért. Egyenesen a Ding Ling (asszem) sírhoz mentünk. Egy-két kisebb épület után jutottam a földalatti sírhoz, a bejáratnál fémdetektoros vizsgálaton estem át, majd egy hosszú lépcsősoron kellett lemenni mélyen a föld alá. Kb. 500 éves sírokról van szó, szóval nem eppen egyiptomi színvonal, nem is volt túl érdekes. Néhány nagy terem, bennük egy-két szobor, meg a sírok másolata, piros dobozok. Ennyi. Volt múzeum a sírokról, azon végigmentem, de viszonylag gyorsan végeztem az egész hírneves sírral, ami persze a többi cucchoz hasonlóan a világörökség része.





Mivel a Pekinghez legközelebbi falrészlet, Badaling viszonylag közel volt, és még alig telt el valami a napból, oda irányítottam a taxist. A múltkor a jóval távolabbi Simatai-ba mentem el, nem véletlenül. Már láttam fotókat Badalingról, szóval tudtam, mire számítsak. Út közben elég hosszan haladt mellettünk a fal, jó volt nézni, ahogy kanyarog. Badalingnál aztán szuvenírboltok, éttermek és szállodák fogadtak. A taxis lerakott a fal tövében, megvettem a szokásosnál drágább belépőt, majd felmentem. Itt sokkal jobban fel van újítva az egész, rengeteg a turista és persze a minden szart áruló bazáros. Össze nem lehet hasonlítani az élményt a teljesen kihalt, már kicsit pusztuló hegycsúcsokon átívelő Simatai-jal. Azért elmentem egy darabig, meg vissza.



Made in China:




Tömeg:


Hazataxiztam a Marriott-ba, út közben el is aludtam. A portán érdeklődtem, hol van a közelben rendes közért, mert vennem kellett valami mosószert. Mosógép nincs a szobámban, ilyen helyeken nyilván nincs self-service mosás, a laundry service meg enyhén szólva drága. Kb. 10 percre (taxival, a sofőr énekelt, uhh...) van egy Carrefour, ami asszem valami neves francia hálózat, azt mondta a portás, hogy oda menjek. Szörnyű volt. Iszonyatos embertömeg, káosz az egész boltban, semmit nem lehetett megtalálni, mindenhol promóciós eladók, akik ordibáltak, szóval kavalkád, lökdösődés, hangzavar. Nagy nehezen megtaláltam, ami kellett, aztán húztam is vissza a szállodába.

Mászkáltam még egy kicsit, majd a kajáldába akartam elmenni. A hatalmas dugóban nagyon nehéz volt üres taxit találni, ráadásul az első kettő ki is rakott, mert nem tudták, hol van a tegnap látogatott hely. A harmadik aztán telefonált valahova (talán az éttermet hívta fel), és nagy nehezen eltalált a környékre, ahonnan én már gyalog bejutottam a kajáldához. Eléggé felhúztam magam, hogy már megint ennyit kellett szenvedni. A hülye taxisokon, a katasztrofális közlekedési helyzeten, az egész városon, de aztán a zaba felejtette bánatomat.

A hely dugig volt péntek este, mar csak egy szabad asztal volt, ahova leültettek. Elég sok étteremben vannak külön szobák nagy kerek asztalokkal, amiket népesebb társaságok ülnek körbe, itt is volt három, ezeknél is mind kajáltak valakik. Nem véletlenül népszerű a hely, megint valami elég faszát ettem. Kis csöbörben mindenféle zöldségekkel, gombával kevert kolbászszeletek (nem tudom, miből csinálják, de rohadt finom), alul kis lánggal, egyszer már ettem ilyet, hogy ott főtt előttem. Rizs, tea. Még villát is kaptam, de persze nem használtam, inkább szerencsétlenkedtem a pálcikákkal.

Hazatérve nekiálltam mosni, amikor hívott kedvenc Will kollégám, hogy akkor ugye megyek be ma este? Direkt 2 nappal korábban érdeklődtem mailben, hogy ma kell-e mennem (ez az az este, amire a múltkor is berángattak, amikor koncertre akartam menni), nem válaszolt senki, szóval reménykedtem, hogy lesz még egy nyugodt éjszakám. Sajnos nem, fél 12-re megyek be...